Ott kuporog a szobája sarkában
a félhomályban és
ül és vár, vár valakire,
de nem tudja, hogy kire,
vagy hogy megéri-e,
megéli-e, vagy éppen reméli-e,
hogy eljön, és csak vár és ül
és kuporog tovább
(vajon ne menjek át?),
és ül és áll és elindul,
nem inkább mégis visszafordul.
Valamit elfelejtett.
De elfelejtette, hogy mit felejtett el.
Úgyhogy inkább visszakuporodik a sarokba.
És ül és vár arra a valakire.
Akit olyan régen elfelejtett.
És rá gondol, kigondolja,
meggondolja, majd meggondolja
magát is, hogy gondoljon-e
rá, hogy gondolhat-e
egyáltalán a rágondolásra,
és vajon őrá gondol-e
valaki, vagy belégondol-e,
gondol-e belé egyáltalán valaki,
miközben őt felfalják a
gondolatbogarak.