Mindig is utáltam a vonatos búcsúzkodásokat. Soha nem tudhattam mikor látom Őt legközelebb. Talán egy hét múlva, egy hónap múlva, egy év múlva? Talán most látom utoljára? És mi van ha nem lesz legközelebb? Ha nem lesz viszontlátásra? Ha nem foghatom többé két kezét? Ha nem csókolhatom ajkát?
Még most is gyűlölöm. A vonatokat is, az állomásokat is, a könnyes búcsúkat is. Mi van ha nem lesz legközelebb? Ez a gondolat motoszkál a fejemben, már mélyen beleette magát az agysejtjeimbe. Mi van ha soha többé nem látom? Nem akarom! Nem akarom a búcsúk kénköves poklát és a soha viszont nem látást. Gyűlölöm. Gyűlöllek. Azért amit velem tettél. És gyűlölöm az állomásokon induló vonatok füstjét, a dudaszót, a hangosbemondó hangját. És gyűlölöm a csukódó ajtók kattanását, a bőröndök puffanását. És gyűlölöm hogy nem láthatlak többé. Gyűlölöm azt a kis könnycseppet a szemem sarkában, ami megjelenik minden egyes vonatinduláskor. Gyűlölöm az ölelkező, csókolózó párokat és gyűlölöm a soha viszont nem látásokat. Gyűlölöm hogy vége. És gyűlölöm a „ 3 év múlva, ugyanitt, ugyanekkor”-t. Gyűlölöm hogy az enyém voltál és újra kicsorogtál kezeim közül. Mint a pergő homokszemek, az idő, ami már soha nem jön vissza. 3 év múlva…Budapesten…ígérd meg hogy találkozunk! Ugye találkozunk? Ígérd meg! És találkozunk, és én újra elveszítelek. Újra a karodban ébredek, majd újra eltűnsz. Mint egy lidércnyomás, egy semmivé foszló álom. Az én álmom. A te álmod. A mi álmunk. Te vagy az álmom. És én újra ott ülök némán, egyedül. De várj! Még van egy percünk. Van egy óránk amíg érinthetsz.. Siessünk! Van egy gyönyörű szerelmes éjszakánk. Mielőtt felkel a nap.