A víz kristálytiszta tükrén
összetalálkozott kósza tekintetünk,
s szemszavakkal írva összefonódott
egy percben újra az életünk.

S cigarettánk füstje is összemosódott
a két szemsugárban,
a perzselő napban,
s a Városligeti nyárban.

Majd hirtelen a tiéd,
a te lángod kialudt,
nem hagyva mást
csak parázsló hamut.

S abban a pillanatban
te gyújtódért nyúltál,
de üres zsebedben
semmit nem találtál.

Párod is nyúlt,
menten a zsebébe,
de neki sem akadt,
gyújtó a kezébe.

Lángod meggyújtani
többé így már képtelen,
de egy kósza gyújtóm
maradt még énnekem.

Szemed a szememben,
szótlanul mellém lépsz,
s némán a kezeddel
olcsó kis tüzet kérsz.

Én odanyújtom neked
amim még maradt,
utolsó szikrámmal
lángra gyújtva azt.

Köszönöd szépen,
majd csendben odébbállsz,
még egy ilyen gyújtót
többé nem találsz.

S te, mikor ott lépkedtél peckesen
egy másik nő mellett,
neked akkor is
csak az én tüzem kellett.