marja a gyomrom a semmi
senki de senki nem azzal
van akivel szeretne lenni

Mindig is utáltam a búcsúzkodásokat. Soha nem tudhattam mikor látom Őt legközelebb. Talán egy hét múlva, egy hónap múlva, egy év múlva? Talán most látom utoljára? És mi van ha nem lesz legközelebb? Ha nem lesz viszontlátásra? Ha nem foghatom többé két kezét? Ha nem csókolhatom ajkát? Még most is gyűlölöm. A repülőgépeket is, a reptereket is, a könnyes búcsúkat is. Mi van ha nem lesz legközelebb? Ez a gondolat motoszkál a fejemben, már mélyen beleette magát az agysejtjeimbe. Mi van ha soha többé nem látom? Nem akarom! Nem akarom a búcsúk kénköves poklát és a soha viszont nem látást. Gyűlölöm. Gyűlöllek. Azért amit velem tettél. És gyűlölöm a reptereken felszálló gépek zaját, a terminálokat,  a hangosbemondó hangját. És gyűlölöm a csukódó ajtók kattanását, a bőröndök puffanását. És gyűlölöm hogy nem láthatlak többé. Gyűlölöm azt a kis könnycseppet a szemem sarkában, ami megjelenik minden egyes felszálláskor. Gyűlölöm az ölelkező, csókolózó párokat és gyűlölöm a soha viszont nem látásokat. Gyűlölöm hogy az időnknek vége. És gyűlölöm a „látlak amikor látlak” -ot. Gyűlölöm hogy az enyém voltál és újra kicsorogtál kezeim közül. Mint a pergő homokszemek, az idő, ami már soha nem jön vissza. A mi időnk, mint csiszolatlan gyémántokból rakott tó jege, befagyott. Legközelebb…valahol a világban…ígérd meg hogy találkozunk! Ugye találkozunk? Ígérd meg! És találkozunk, és én újra elveszítelek. Újra a karodban ébredek, majd újra eltűnsz. Mint egy lidércnyomás, egy semmivé foszló álom. Az én álmom. A te álmod. A mi álmunk. Te vagy az álmom. És én újra ott ülök némán, egyedül. De várj! Még van egy percünk. Van egy óránk amíg érinthetsz. Siessünk! Van egy gyönyörű szerelmes éjszakánk. Mielőtt felkel a nap.

Fejemben még nyári mondatok. 
A Balatonnal nagyon kell vigyázni
Lehet, hogy ebbe még belehalok.

A Balatonnal nagyon kell vigyázni
Ha túl mélyre úszol, belefulladsz.
Lehet, hogy soha többé nem tudsz kiszállni.

Ha túl mélyre úszol, belefulladsz.
Kiszámíthatatlanok a viharok.
Ebbe a kalandba belepusztulhatsz.

Kiszámíthatatlanok a viharok.
Nem maradt más belőlünk csak
Fejemben nyári mondatok.

Tudom, hogy hosszú évek súlyát cipeled magaddal
A szíved sebzett, jobban mint gondoltam

Kérlek engedd, hogy meggyógyítsam a szívedet
Ne engedd, hogy bármi is elszakítson minket

Több ezer mérföld áll kettőnk között
De ha így is akarsz, én meg nem szökök

Életed végéig  minden egyes nap csókolnálak
Ha megengednéd, hogy melletted maradjak

Kérlek, engedd, hogy melletted maradjak ...

”Jössz ma haza?” Kérdezted meg ismét.
És én nem tudtam rá válaszolni.
Hiszen többé az a hely már nem az
én otthonom. Mert az otthon az a 

hely ahol boldogság vár. Ahová
mosollyal a szádon lépsz be az ajtón.
De ez a hely régen nem az számomra. 

Megszűnt annak lenni ami egykor.
Már nem a boldogság kicsiny szigete.
Csak egy szomorú hely, ami tele van 

Fájdalommal. Olyan csendesen szép.
Szinte már idilli ez a pillanat.
De többé ez már nem az én otthonom.
Nem, én már soha többé nem megyek haza.

”Költő? Egy faszt. Majd ha néhány jó sorért
egy baszást abbahagysz.” Ezek szerint
én még nem vagyok költő. Szeretem
a jó kemény faszt. S otthagyom érte

a befejezetlen verseimet.
Azok úgyis megvárnak, de te nem.
Vagy mi van ha holnap meghalok? Ha
elbasz egy busz? Vagy valami ilyesmi.

És mi van ha soha nem fejezem be,
amit abbahagytam? Mi van hogyha
soha nem fejezlek be Téged sem?

Mi van ha soha nem szűnök meg szeretni?
És egy baszásért veled feláldozom
Az összes el nem készült versem.

Ha nem hiszed el, hogy
Valaki tényleg szeretni tudott
Neked csak egy üres szív
S egy csorba csésze jutott

Utoljára azt a nyomorult gombot
varrtam rá a pulcsidra, amott
a szürke kötöttre, emlékszel? Dehogy.
És mint akkor most is beteg vagyok.

Szerencsére. Persze te ezt sem tudod.
Otthon maradhattam és loptam veled
még egy lehet hogy utolsó pillanatot.

Most meg a kedvenc nadrágom kilyukadt.
Amit akkor ejtettél a szívemen,
Bevarrom rajta azt a nagy sötét lyukat.

Foltozgatom fekete cérnával,
Lüktet a vér a tűtől vénámban.
Hátha attól majd jobb lesz, összeforr.
De te akkor sem és most sem vagy sehol.

Nem vagy sehol.

Iszonyatos hányingerre ébredtem aznap reggel.
Mikor elhagytalak.
És nem esett jól még a reggeli kávém sem.
Pedig most meglepő módon jól aludtam az éjjel.
Egyedül. Vagy nem is. Inkább Nélküled.
És most itt ülök a szobád padlóján.
És szívom veled az utolsó reggeli szál cigimet.
Ez az utolsó morning coffee-m veled.
Habár.
Lehet, hogy ez is hülyeség.
Hiszen.
Ez már a sokadik utolsó.
Legalább a negyedik.
Utolsó reggelem veled.
És mégsem akar szűnni ez a fránya hányinger.
Ahogy nézem ahogy írsz.
"Akkora lesz a csönd, hogy
érzékeiden túlról hallod
kimondhatatlan moccanását."
És most tényleg akkora.
Szinte hallom.
De Te most sem hallod.
Nem hallasz Te semmit.
És én még mindig a Te hangodon.
És ma utoljára még elkések miattad.
Nem tudok elindulni.
Beléd szívok még egy utolsó slukkot.
És elnyomlak, mint egy égő cigarettát.