Csak egy hátravetett mondatot hagyok itt, mielőtt elmegyek:
Engem nem lehet elfelejteni.
Mert a kotyogós kávéfőzőben a kávé nélkülem nem kotyog.
És a kókuszos nescafénak sem kókusz íze van.
Megittál azóta már vagy 50 adagot.
És mondd te hogy bírod nélkülem?
Mert én nélküled nem létezem.
Csak vagyok.

A nap nem úgy kel és nem úgy nyugszik
A kisszobába nem jut be a fény,
ha nem nyitod ki időben az ablakot.
Látod az asztalon a broméliát: halott.
És ma nem volt mit felvenned,
az a lenvászon inged – amit úgy szeretsz
nem volt élére vasalva.
Nem az, hogy vasalva még csak mosva sem.
És a hűtőben a csirke már jéggé dermedt –
nem lesz belőle pörkölt már sohasem.
És a camambert is ott fog megpenészedni –
borral te nem szereted.
Annyi minden ott maradt utánam –
számolod a hétfőket, a keddeket.
Ha akarod majd mind kiteszed.

És a nappaliban a sötétlila függönynek
még mindig vatacukor illata van –
majd elmúlik az is.
Mint ahogy elmúlt ez a 4 év is
úgy ahogy valahogy.
És a péntek már nem péntek,
a vasárnap nem vasárnap.
Csak úgy múlnak a hétköznapok,
azt se tudom milyen,
minha már pénteken vasárnap.
És a mama még most is minden hétvégén
kérdezi, hogy vagyok.
Mondd meg neki – nem vagyok.
Nélküled nem vagyok.
De se ő, se te ezt nem tudod.

Felhívhatnál.
S elmondhatnád, ogy hiányzom.
Vagy, hogy az egészet csak kitaláltam,
se te nem is létezel.
Nélkülem nem létezel.
De ábrándjaidban ott leszek ugyanúgy.
Se az én abrándjaimban te is ott leszel.
Mert bennem s általam lézetel.
Vagy felhívhatnál, hogy elmondd,
mégis, igazán létezel, s igaz volt minden.
S itt állsz az utcasarkon 50 méterre innen.
Virágcsokorral a kezedben.
Nem rózsa, tulipán, mert tudod, hogy azt szeretem.
S forró csókot nyomsz az arcomra:
Megjöttem, Édesem.

Felhívhatnál, hogy tudjam,
nem egy lázálom volt az egész,
hogy létezik az az albérlet, a kotyogós
a lilla függöny és a sajton a penész.

Felhívhatnál.
És elmondhatnád, te hogy vagy nélkülem.
Mert én nélküled nem vagyok.
Csak létezem.

Nélkülem te sem vagy.
Mert már csak bennem létezel.