Ha mindent hátrahagyva elindulok, az bátorság, vagy csak menekülés?
/Fabio Volo/
Tudod, mikor elmentem, kész voltam rá, hogy mindent hátrahagyjak. Hogy magam mögött hagyjak mindent és mindenkit aki az addigi életemet jelentette. De arra nem voltam felkészülve, hogy amikor visszajövök Te nem leszel itt. Igazából arra sem voltam felkészülve, hogy én egyszer itt leszek.
Emlékszem arra a végtelenül szomorú estére, amikor felhívtalak, hogy visszajöttem, tegyük helyre a dolgokat, és te azon a rendkívül érzéki hangodon, végtelenül szomorúan belesuttogtad a telefonkagylóba: Már nem lakom itt. Visszaköltöztem Londonba.
Erre tényleg nem voltam felkészülve. Hogy a kis élet amit magam mögött hagytam, nem olyan lesz amikor visszajövök. Hogy nem mindenki fog tárt karokkal fogadni. Hogy Te nem fogsz tárt karokkal fogadni. Hogy a lakásod a sarkon a bőrkanapéval nem fog tárt karokkal fogadni.
Egész testemben rázott a zokogás. Akkor hasított belém a felismerés, hogy érzelmeim vannak irántad. Az a felismerés szíven ütött. A testem ösztönösen reagált, miközben a tudatom legmélye még csak tiltakozni sem próbált, még fel sem fogta mi történik. Akkor először sírtam érted. És utoljára. Magam is meglepődtem, hogy miért tört ki belőlem a sírás. De onnantól kezdve csak téged akartalak. Szőröstől, bőröstől. Testestül, lelkestül. Mert már nem lehetsz az enyém. Mert elbasztam. Mert én basztam el. Ezt is. Mert nagyon csúnya dolgokat vágtam a fejedhez, amiket lehet, hogy már soha nem lesz alkalmam helyre hozni. Hogy kiabáltam veled. Hogy azt mondtam, hogy csak arra kellek neked. ”Fuckboy”. Pedig ami köztünk volt, az legkevésbé a szexről szólt.
Azon kevés emberek közé tartoztam akiket beengedtél az elzárt őrült zseni módjára élt életedbe. És ezért örökre hálás leszek. Hogy azon 3 ember közé tartoztam akiket csekélyke ittléted alatt a barátodnak tekintettél, és beengedtél a lakásodba, és az életedbe.
Te vagy az az ember, aki miatt megértettem, hogy az ”Érezni akarom a meleg testedet magam mellett”, tényleg azt jelenti, hogy érezni akarom a meleg testedet magam mellett, nem pedig azt, hogy meg akarlak kefélni. Amikor az első estémet töltöttem egyedül, 3000 km-re innen az új életemben, valamiért a Te szavaid kavarogtak a fejemben. Azóta is csak a Te meleg testedet akarom magam mellett érezni. Minden egyes éjjel.
Minden egyes éjjel, úgy alszom el, hogy a Te arcodat látom magam előtt, hogy a te hangodat hallom a fülemben, hogy a te lehelleted melegét érzem a párnámon. Helyre akarom ezt hozni köztünk. Érezni akarom a tested melegét mellettem.
Tudom, hogy Te azt mondtad, most nem tudnál szeretni senkit. Én is azt állítom, soha nem szerettelek. És mégis, azóta egyre többet beszélünk. Éjszakákon át. Mintha nekünk állna a világ. Kimondatlan szavakkal gyerekkori traumákról, meg nem élt álmokról, (rémákról) pálmafás tengerpartokról áradozunk, mikozben csendben felkúszik az égre a nap. Add nekem magad.
Megígérted, hogy visszajössz. Hinni akarom. Ezt akarom hinni. Mégis néha elönt a rettegés és verejtékben úszva ébredek fel, hogy mi van ha mégsem. Mi van ha az élet úgy hozza, hogy mégsem jössz vissza vagy találsz kint valai mást. Vagy ami a legrosszabb otthonra találsz kint. Sosem volt otthonod. És én akarok az lenni. Forró öleléssel köréd zárni karjaimat és soha többé el nem engedni.
Ezért imádkozom minden éjjel. Hogy legalább csak még egyszer legyen alkalmam megtenni. Felhevült tested bőrének sós ízét csak még egyszer ajkaimra venni. És én soha többé nem foglak elengedni.
Mindketten nagyot hibáztunk. Te hagytál elmenni engem. És én hagytalak elmenni Téged. Még csak vissza sem néztünk. Még csak azt sem tudtuk, hogy a másik elment. Nem is kérdeztünk. Most mégis minden tér légüres. Tudva, hogy nem foghatom meg többé a kezedet.
Tudom, hogy min mész most keresztül. Én is ugyanezen mentem át. Letelepedni egy régi-új helyen. hátra hagyva mindent és felszámolni az egész korábbi életedet. Talán a legnehezebb döntés, annak a beismerése volt, még önmagam felé is, hogy nagyot hibáztam, hogy nem érzem itt jól magam, hogy nem vagyok boldog. Fájt kimondani. Hogy vissza akarok jönni. Szégyelltem még magam előtt bevallani a hibás döntést. Ha most megint mindent hátrahagyva elindulok, az bátorság, vagy csak menekülés? De onnantól, hogy kimondtam, már minden ment magától. Heteken belül itthon voltam. Itthon. Azt akarom, hogy te is itthon legyél. Hogy otthonra lelj bennem. Nézz a tükörbe! Mit látsz? Minden reggel mosolyt erőltetsz az arcodra, hogy attól hátha jobb lesz. De nem lesz jobb. Mit látsz mélyen a tükörkép mögött? Már Te is kimondtad. Vissza akarok menni. És én azóta is minden éjjel várlak. Persze azt is tudom, hogy ez most sokkal nehezebb helyzet.
De Te már csináltad korábban is. Most már én is tudom milyen. Hisz, megismerkedni is így ismerkedtünk meg. Hogy Bukarest helyett véletlenül Budapestre foglaltál repülőjáratot. Aztán itt maradtál. Cirka 8 évre. Azt akarom, hogy maradj. Pontosabban azt akarom, hogy gyere haza és maradj. Mondjuk a következő 8 évre.
Minden éjjel ezért imádkozom. Veszettül hinni akarom, hogy egyszer tényleg visszajössz. És én újra csókolhatom az ajkadat, újra megfoghatom két kezed, újra végig simíthatom arcodnak markáns élét, köréd fonhatom lábaimat és újra szeretkezhetek veled. Kérlek, siess nagyon! Már csak a szemed ami maradt.
