Veti fel a kérdést az első könyves Pap Éva idén nyáron megjelent regénye És újra felkel a nap címmel. A szívmelengető történet az egymásnak tett ígéretekről, szeretetről, örök szerelemről szól. Pap Éva első regényét, amely hiánypótló a hazai magyar és vajdasági irodalom palettáján, már megjelenése előtt is több ezren várták.
1933, Szabadka. Eszti erős, fiatal nő, aki a hátán cipeli a házassága és a nevelőapjától átvett vendéglő terheit. Nagy tervei vannak, gyerekeket, családot szeretne. Azonban egy nap férje, Stevan vadászbalesete szertefosztja álmait. A házasságuk meginog, a mindennapjaik megváltoznak. Ők mégis ígéretet tesznek, hogy történjék bármi, soha nem hagyják el egymást.
Ennek ellenére Eszti gyengédségre vágyik, és lassan szerelem alakul ki közte és férje legjobb barátja, Martin közt. Stevan hallgat, egyszerűen tudomásul veszi a kapcsolatot. A nő kétségek közt őrlődik: szabad-e, lehetséges-e két férfit szeretni? Idővel elbizonytalanodik, hogy a férjének tett ígéretét képes lesz-e megtartani. Időközben a második világháború sötét fellegei beárnyékolják az életüket. Amikor Eszti válaszút elé kerül, vajon a családot vagy a szerelmet választja?
A könyv 96. oldalán olvasható először a címadó És újra felkel a nap sor – melyet főszereplőnk, Eszti anyukája, Margó vagy majko (bunyevác: anya) hajtogatott mindig még a legreménytelenebb helyzetekben is, és mindig felcsillantotta a reményt a borús pillanatokban. A könyv folyamán szintén többször visszatér ez a sor vagy Eszti szájából, tollából vagy akár csak a gondolataiból. Többféle helyzetre is rávonatkoztatható, legyen szó a háború legsötétebb óráiról vagy a reménytelennek tűnő szerelmi vívódásról, a remény mindig ott él ezekben a szavakban.
Maga a könyv egy naplóbejegyzéssel indít 1935. januárjáról, Eszti tollából. Ezek a kis naplóbejegyzések végig visszatérő motívumok a regényben, betekintést engedve a főszereplő legbelsőbb, legmélyebb lelkivilágába, gondolatainak áramlásával magával sodorva az olvasót.
A könyv betekintést enged az 1900-as évek komor történelmi valóságába, hiteles képet adva az akkori Jugoszlávia megszállásáról, a Háromhatalmi Egyezmény aláírásáról, az államosításról és az annak következményeként festett sötét jövőképről. A rádió folyamatosan szól a háttérben, akkor is amikor 1941. március 27-én „Borivoje Mirkovič, a légierő dandártábornoka puccsal megdöntötte a jugoszláv kormányt, és a katonai vezetés Dušan Simovićtyal az élen átvette a hatalmat Belgrádban. Mozgósításokat rendeltek el. Voltak akik úgy vélekedtek, már túl késő.”( 100. oldal) „Öt-hat meztelen felsőtestű férfi hevert mozdulatlanul a földön, felsőruhájuk mellettük a földre dobva. És körülöttük vér, amely a fűben tócsát formázott, arrébb pedig sűrűn bepöttyözte a házfalat. A halottak mellett egyenruhások toporogtak, némelyik belerúgott a mozdulatlan, kicsavarodott testekbe. Eszti úgy érezte, a rémülettől maroknyira szűkül össze a gyomra.” (107. oldal)
És ha a háború önmagában még nem lenne elég, ott evan Eszti belső vívódása a két szeretett férfi, Steven és Martin között. Kit válasszon? A nemzőképtelenné vált férfit akihez hozzáment és megígérte, hogy soha, semmilyen körülmények között nem hagyja el, és a körülmények és durvasága ellenére a szíve mélyén mindig szereti vagy az öltönyös úriembert akiért titkon egész életen át epekedett? Steven és Martin gyerekkori jóbarátok, s szinte egy időben estek szerelembe Esztivel, de mire Martin lépett és megvallotta érzéseit, addigra Steven már megkérte a kezét. Ez a ki nem mondott, beteljesületlen szerelem rányomja bélyegét egész házasságukra, hiszen Eszti titkon minden éjjel Martinról ábrándozik. Még nehezebbé teszi a helyzetet, hogy mivel a férfiak jóbarátok, Martin állandó vendégük és szerve része a család életének. A két férfi ráadásul egy baráti összejövetelen titkos megállapodást köt, amelyet Martin Esztinek csak évekkel később fed fel. Mi van a paktumban? És kit választ végül Eszti? Elhagyja-e sérült és egyre különösebben viselkedő férjét a boldogság és igaz szerelem reményében vagy hű marad adott szavához és önmagához? Kettős érzelmek kavarognak bennem, miközben olvasom. Vajon én mit tennék Eszti helyében? És te kit választanál?
Kettős érzelmek kavarognak bennem, miközben olvasom ezt a könyvet, az undor, a szégyen és a megvetés áll szemben a színtiszta vágyakozással és elfogadással. S habár máskor kimondottan izgatnak az erotikus tartalmak, ebben a könyvben a szexjelenetek ábrázolása valahogy mégis inkább taszít. Mind a megcsalások fülledt hangulata (közben a fejemben Steve), mind a férj megcsonkított használhatatlan nemiszervének kegyetlenül részletes ábrázolása.
„Még érzem az ujjamon a cigarillos kávés illatát, és érzem a csókod ízét az ajkaimon. Az volt a legszebb csók: narancssárga, ahogy nap rásütött az arcunkra. Azt hiszem újra hiszek a mesékben” - vajon melyik férfihez tartozik az idézet Eszti tollából? A letűnt idők szép emléke vagy a fényes a jövő ígérete? A mi lett volna ha? Mert az illúzió – a mi lenne ha? – valahogy mindig jobb mint a rideg valóság. Az izgatott álmok, hogy milyen lenne a másik mellett felébredni minden egyes nap. És mi van ha végül megkapod amire vágytál? Tudsz élni vele? Vigyázz mit kívánsz mert a végén még valóra válik – mondják. Ahogy ezt elemezgetem magamban, valahogy egy nemrég olvasott komment jut eszembe az egyik filmes oldalon A szabadság útja című filmnél (Kate Winslet, Leonardo DiCaprio) , akik mindig igyekeztek elkerülni a középszerűség csapdáját, ám a kertvárosi környezetben, ahová költöztek, lassan maguk is olyanná válnak, amitől annyira irtóznak: középszerű, unalmas középosztálybeli emberekké. Itt szakadt ki valakiből a gondolat: ez lett volna ha a Titanicban Jack felfér a deszkára Rose mellé. Hol a nagy szerelem az illúziók amikor csak a rideg valóság maradt? Kit látsz magad mellett, amikor éjjelente oldalra nézel? Melyik a nehezebb, továbblépni és beismerni önmagadnak, hogy rosszul választottál vagy bennemaradni egy nem működő házasságban? Győz a feltétel nélküli szeretet vagy a fellobbanó szerelem nyer?
A helyzet iróniája, hogy egy ponton amikor Martint a hírhedt Sárga Házban gumibottal több helyen is keményen megütik (ott lent is) , azt hittem, hogy ő is működésképtelen lesz. Szegény Eszti. A sors fintora. Vagy karma. Nevezze mindenkinek aminek akarja. De az írónő ennél sokkal nagyobb fordulatot tartogatott nekünk. Martin az utolsó levélváltásban a következőket írja Esztinek: „Nagyon bízom a válaszodban, de félek, mi lesz, ha mégsem jössz velem. Tudomásul fogom venni azt is. Ha velem jössz, én leszek a világ legboldogabb embere. Ha nem, akkor is szeretni foglak, és soha nem felejtelek el.” Majd a levél megírásának másnapján tragikus lovasbalesetet szenved, s Martin elveszti az emlékeit. Örökre. Tényleg nem ismersz meg? - kérdezi Eszti megilletődötten a ház tornácán. „Ajkai megrándultak, és szeméből kigördült egy könnycsepp. Soha nem felejtelek el – ismételte a szavait.” (341. oldal). Vajon még újra felkel a nap?
Én akkor döbbentem meg igazán, mikor az utószóból kiderült a könyv igaz történet alapján íródott. Persze mindvégig motoszkált egy ilyen kérdés a fejemben. Pap Éva az 1990-es években ismerkedett meg későbbi férjével, azzal a szabadkai fiatalemberrel, akinek ereiben nem szerb, hanem magyar és bunyevác vér folyik. Bekerülve a családba egy különös új világ nyílt meg az írónő előtt. Hamarosan feltűnt számára, hogy mekkora legenda övezi az apai nagymama személyét, akit ő személyesen sajnos már nem ismerhetett meg. Zseniális vendéglátó és társasági ember, családösszetartó, vallásos, és az egyetlen fiát szorosan magához fűző, gazdag érzelemvilágú nő volt. És esendő, mint mindannyian. Pap Éva éveken át próbálta megfejteni ennek az asszonynak a titkát, aki fél tucat cipősdoboznyi levelezést és fotókat őrzött meg, dokumentálva egész életüket. Így kérezdkedett papírra a történet, amely valós helyszíneken játszódik, és részben valós eseményeken alakul, mint a vadászbaleset és annak következményei. Eszti, Steven, Martin, Ilka létező karakterek, és persze Józsika, akinek személyében az írónő későbbi apósát ismerhetjük meg: Apósomnak, Ivkovič – Ivandékič Josipnak – áll a könyv ajánlásában.
